Lővei Pál
Lővei Pál 1979-ben diplomázott az Eötvös Loránd Tudományegyetem matematikus–művészettörténet szakán. 1981–1982-ben doktorált az Árpád-házi Szent Margit síremlékéről írt disszertációval, PhD-fokozatot 1997-ben, MTA doktora címet 2010-ben szerzett (disszertációja címe: Bevezető fejezetek a középkori Magyarország síremlékeinek katalógusához). 2022 óta az MTA levelező tagja. 1979–2013 között az állami műemlékvédelmi szervezet tudományos kutatója, 1992–2007 között a kutatási osztály vezetője. 2013-tól az MTA Művészettörténeti Intézete tudományos tanácsadója volt, 2026-tól az ELTE HTK Művészettörténeti Kutatóintézet emeritus kutatóprofesszora. 1988–2012 között a Lapidarium Hungaricum. Magyarország építészeti töredékeinek gyűjteménye műemléki kutatási program résztvevője, 2004–2012 között vezetője.
A Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport tagja. 2001–2008 között az MTA Művészettörténeti Tudományos Bizottsága alelnöke, 2014–2021 között elnöke. 2008–2012 között a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat alelnöke, 2012–2015 között elnöke. 2004–2008 között a Nemzetközi Művészettörténeti Bizottság (Comité International d’Histoire de l’Art – CIHA) magyar póttagja, 2008–2012 között tagja. Radocsay Dénes nyomán 1979-től dolgozik az azóta elhunyt Varga Líviával és Engel Pállal együtt a középkori Magyarország síremlékeinek katalógusán.
Varga Lívia (1949–2011)
Varga Lívia 2010 márciusának közepén, egy általa kezdeményezett tanulmánykötet szerkesztési munkálatainak befejeztével, a tervezett hévízi pihenés helyett váratlanul visszautazott Torontóba. A szervezetében felfedezett gyilkos kór már egy évet sem adott neki: 2011. február 15-én életpályája megdöbbentően korán lezárult.
Iskolai tanulmányait Budapesten végezte. 1975-ben művészettörténet–francia nyelv és irodalom szakokon diplomázott az Eötvös Loránd Tudományegyetemen; művészettörténeti érdeklődését és szemléletmódját meghatározó tanárainak Marosi Ernőt és Zádor Annát tartotta. A szászsebesi evangélikus templom középkori építéstörténete című szakdolgozatát továbbfejlesztve 1977-ben doktorált, disszertációját 1979-ben németül az Acta Historiae Artiumban, 1984-ben magyarul a Művészettörténeti Füzetek könyvsorozatában tette közzé.
1975–1978 között a Művészeti Alap ösztöndíjasaként az ELTE Művészettörténet Tanszékén dolgozott. 1978-tól a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportjánál előbb tudományos ügyintéző, majd ösztöndíjas gyakornok, 1981-től 1985-ig az I. Régi Művészeti Osztály tudományos munkatársa. Mindezzel párhuzamosan 1975-től a Bábszínházban művészettörténetet tanított.
A Művészettörténeti Kutató Csoportnál feladatai igen szerteágazók voltak. Részt vett a Magyarországi művészet története kézikönyvsorozat 6. kötete bibliográfiájának összeállításában, számos szócikket írt a Thieme–Becker-féle művészlexikon újabb kiadásához, egyik szerkesztője volt a Székesfehérvárott 1982-ben rendezett Művészet I. Lajos király korában 1342–1387 című kiállítás katalógusának, fejezeteket írt a kézikönyvsorozat 2., 1300–1470 közötti korszakot feldolgozó kötetébe, tagja volt a Fejér megye műemléki kistopográfiájának munkálatait megkezdő munkacsoportnak, részt vett Balogh Jolán Kolozsvári kőfaragóműhelyek című műve reprint kiadásának előkészítésében.
1985 nyarán Michael Gervers történész feleségeként Torontóba költözött, ahol 1987–2004 között a Torontói Egyetemen (University of Toronto) művészettörténetet oktatott. Közben Botar Olivér művészettörténésszel együtt gondolkodtak a kanadai gyűjteményekben rejtőzködő magyar műtárgyakból rendezendő kiállításokról, de a tervekből csak egy modern művészettel foglalkozó rész valósult meg (1989-ben: Tibor Pólya and the Group of Seven: Hungarian art in Toronto collections, 1900–1949), az őt valójában érdeklő régi művészeti kiállítás nem.
Budapesti látogatásai során, 1995 és 1999 között a CEU Középkor-tudományi Tanszékén (Medieval Studies) a síremlékművészetről, illetve a gótikus művészetről és építészetről tartott kurzusokat. 2005-től huzamosan tartózkodott Budapesten. 2005–2006-ban a Sigismundus rex et imperator – Művészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában 1387–1437 című kiállítás programirodájának munkatársaként részt vett a szervezés és a (francia nyelvű) katalógus kiadásának munkálataiban, majd 2007–2009 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen bekapcsolódott a művészettörténet oktatásába – Nyugat- és Dél-Európa gótikus építészetéről, illetve az itáliai korai reneszánsz művészetről tartott előadásokat, valamint a reneszánsz művészet tárgyköréből emlékmeghatározási gyakorlatokat.
Varga Lívia pályája kezdetén a szászsebesi templom feldolgozásával – Csemegi József, Entz Géza, Marosi Ernő követőjeként – a magyarországi művészettörténet-írás csekély számú középkori épületmonográfiáinak sorát bővítette, sokszor hivatkozott eredményeit azóta sem haladta meg a kutatás. Az 1970-es években Erdélyben többször is hosszú hetekig tartó terepmunkát végezni, a hatalom figyelmét elkerülendő bezárva tartott templom hidegében spártai körülmények között órák hosszat vizsgálódni, fényképezni, rajzolni, leírni az építészeti részleteket, dokumentálni a megfigyeléseket és az észrevételeket – és mindennek az előfeltételeként megnyerni a helyiek, a szász közösség bizalmát – embert próbáló feladat volt.
Szászsebesi munkáját befejezve új kutatási területet keresett. Érdeklődése a síremlékművészet felé fordult, és mivel ez egybeesett az enyémmel, a közös munka mellett döntöttünk. Tóth Sándor kettőnknek adta át a középkori Magyarország síremlékeinek katalogizálását megkezdő Radocsay Dénes torzóban maradt korpuszgyűjtését – Entz Géza hozzájárulásával, akitől ő maga is kapta –, és a tervet felkaroló Mojzer Miklós kezdeményezésére és Marosi Ernő személyi javaslata alapján kértük fel a kis munkacsoportban való részvételre Engel Pál történészt. A gyümölcsözőnek bizonyult együttműködés – a múzeumi raktárakban, templomok tucatjaiban végzett terepmunkát, a környező országokban tett rövidebb-hosszabb tanulmányutakat követően – gyors eredményekhez vezetett: több alig vagy egyáltalán nem ismert, esetleg meghatározatlan vagy korábban rosszul meghatározott emlék bemutatásával, az Anjou- és Zsigmond-kori arisztokrácia síremlékeinek feldolgozásával egy fél évtized alatt öt háromszerzős közös tanulmányunk született. Ezen túlmenően Varga Líviával közösen írtuk a már csak Kanadába költözését követően megjelent gótikus kézikönyv kronologikus rendjébe illesztett síremlékfejezeteket is, amelyeket a teljes középkor időtartamára kibővítve, levelek tucatjai útján „pingpongozva” (az e-mail még nem létezett) formáltunk a külföldi olvasóknak szánt, angolul megjelentetett tanulmánnyá.
Varga Lívia síremlékek iránti érdeklődésének már Kanadában született eredményeit jelentették a II. Roger szicíliai király porfírszarkofágjairól szóló tanulmányok. Ugyanakkor az 1990-es évek során – összefüggésben egy Rómában részben kutatással is eltöltött, hosszabb időszakkal – figyelme a 15. századi reneszánsz művészet, a művészeti reprezentáció, az udvari mecenatúra kérdései felé fordult. A közvetlenül Mátyás királyhoz kapcsolódó alkotások vizsgálatát követően utolsó tanulmánya I. Ferdinánd nápolyi királynak a politikai legitimáció szolgálatába állított művészeti programját elemezte. A búcsúzás fájdalmas szakmai vonatkozása, hogy a beszélgetések során említett további ötleteit, felismeréseit – erősen vonzotta a nápolyi emlékanyag – már nem volt módja közzétenni.
Írásait, tanulmányait igen alapos emlékismeretre alapozva, a forrásadatok pontos feltárásával, stíluskritikai módszerességgel, a történeti folyamatok iránti érdeklődéssel dolgozta ki. Méltánytalanul korai távozása a magyar művészettörténet-írás komoly vesztesége.
Lővei Pál
[Eredetileg megjelent: Ars Hungarica 37 (2011:2) 153–157.]
Radocsay Dénes (1918–1974)
1974. december 5-én súlyos veszteség érte a magyar művészettörténészeket. Hosszas betegség után meghalt Radocsay Dénes.
1918-ban született. Mire egyetemi tanulmányait befejezte, doktori disszertációját megírta, mikor végre hozzáfoghatott volna a tudományos munkához (díjtalan gyakornokként 1941-től alkalmazza a Szépművészeti Múzeum), már mehetett is katonának. Ő ugyan a maga részéről már 1944 őszén befejezte a háborút; nem tért vissza alakulatához, és egy Szabadság téri bérház pincéjében várta be a németek és nyilasok kivonulását, de csak a következő év elején jutott hozzá, hogy ismét művészettörténészként dolgozzék. A Szépművészeti Múzeumban a Modern képtárat bízták rá; ezzel a névvel illették a múzeum múlt és jelen századi magyar festményeinek gyűjteményét. A későbbi középkor-kutatót ugyanis ebben az időben még a kortársak és a közvetlen múlt magyar művészete érdekelte, doktori disszertációját Madarász Viktorról írta. És bár már 1940-ben megjelent egy középkori építészettel kapcsolatos írása, tevékenységének súlypontja még hosszú ideig a modern művészet volt.
A Szépművészeti Múzeum legnehezebb évei voltak ezek, amikor a romos épület helyreállítása, a nyugatról hazahozott és részben igen rossz állapotban lévő műtárgyak gondozásba vétele, az első, ideiglenes és rögtönzött kiállítások megszervezése, a leltárrevíziók, sőt bizonyos gyűjteménycsoportoknál a leltározások megkezdése ugyancsak igénybe vették a művészettörténészeket. Radocsay Dénes mindenhol helytállt, akkor is, mikor muzeológusi feladatokat kellett megoldani, akkor is, amikor apránként lehetőség nyílt a tudományos tevékenységre. A Bulletin [Bulletin du Musée Hongrois des Beaux-Arts – A Szépművészeti Múzeum Közleményei] első számaiban már több cikkét olvashatjuk, mégpedig egyre gyakrabban a régi magyar művészet területéről. Minthogy érdeklődése egyre inkább afelé a kor felé fordult, adódó alkalommal megvált a modern festészeti osztálytól; 1952-ben a Régi Magyar Gyűjtemény vezetését bízták rá. Ez volt az a munkakör, ahol a legjobban otthon érezhette magát, ahol a leghasznosabb munkát végezhette. Olyan feladatokat oldott meg, amelyeket rajta kívül senki más sem.
Itt lett a későközépkori Magyarország szobrászatának és festészetének egyik legalaposabb ismerőjévé, vaskos – és nemcsak terjedelmük miatt fontos – könyvek szerzőjévé. Régi művészetünk legjelentősebb gyűjteménye volt rábízva, s ő biztosítani tudta az addig kissé mellőzött műtárgyak optimális gondozását. A raktárakban példás rend uralkodott, és nem az ő hibája, hanem a világháborús károsodás következménye volt, hogy a műveknek csak kis hányadát lehetett látni a kiállításokon, éspedig majdnem mindig ugyanazokat. A restaurálás állandóan folyt, de a múzeum teljes kapacitását nem köthette le a Régi Magyar Osztály. Nem véletlen, hogy az 1964-es Magyar reneszánsz-kiállításon került sor először nagyobb számú táblakép, illetve szobor bemutatására az állandóan szem előtt levő darabokon kívül.
Az ötvenes évekkel kezdődik nagy alkotó korszaka. Ekkoriban írta tudományos részletkérdésekkel kapcsolatos cikkeinek hosszú sorát – legtöbbet a Szépművészeti Múzeum Bulletinjébe –, és ekkor jelentette meg három nagy corpusát, amelyek lelkiismeretes összefoglalói és új útra indítói a középkori falképfestészettel, táblaképfestészettel és faszobrászattal kapcsolatos kutatásnak. Az első kívánta volna a legtöbb helyszíni vizsgálatot, hiszen freskókat nem lehet múzeumba összegyűjteni, de azok az évek semmiképp sem voltak alkalmasak az utazásra. Leírásai tehát szükségképpen a régebbi kutatók idézeteinek többé-kevésbé bő felhasználásával, esetleg kontaminációjával készültek. Ezt a módszert bizony csak az mentheti, hogy nélküle létre se jöhetett volna a könyv, hiszen az idézett szerzők – főleg a leggyakrabban idézett, Rómer – még a múlt [19.] századi állapotot rögzítették. Radocsay Dénes egyébként mindig nagy tiszteletben tartotta a kérdésben már nyilatkozott előző kollégák véleményét, ugyanúgy nélkülözhetetlen kiindulópontnak tartotta, mint Arany János az epikai hitelt. Aggályos korrektségének, ennek a korunkban olyan ritka tulajdonságnak köszönhető aztán, hogy saját véleményének gyakran kevesebb helyet, sőt kisebb hangsúlyt juttatott, mint a kollégák megállapításainak.
Táblakép-könyve jó illusztrációja munkamódszerének. Tartalomjegyzéke, az anyag csoportosításának legalapvetőbb, de legdurvább mutatója követi Genthon Istvánt, akinek Régi magyar festőművészete – úgy látszik – örökre érvényben maradó periódusokra és lokális iskolákra parcellázta fel ezt a területet. Azonban milyen alaposan munkálja ki a vázlatul, kiindulópontul szolgáló genthoni konstrukciót! Ami ott gyakran csak könnyed ötlet, inkább szellemes, mint megalapozott hipotézis, az Radocsaynál vasbeton alapot és acélvázat kapott. Lenyűgöző a szakirodalom adatainak bősége, a részletesen tárgyalt vagy akárcsak megemlített táblák száma, az elfelejtett vagy megsemmisült darabok gondos számontartása, a festményekre és alkotóikra vonatkozó egykorú források szakszerű igénybevétele a történeti háttér megrajzolásához. A könyv alapján 1955-ben kandidátusi fokozatot nyert.
Mindezeket az elismerő jelzőket akár szó szerint meg lehet ismételni a faszobor-könyvvel kapcsolatban. Az előző kötetekénél még magasabb színvonalat eredményeztek a közben elmúlt évek, látóköre még ennyi tapasztalattal a háta mögött is állandóan szélesedett, ítéletei megfontoltak, hipotézisei – bár sohasem volt hazardőr – még alaposabban kimunkáltak lettek. Nem egyszer idézi találóan a kőszobrászat alkotásait is stiláris analógiaként. A tárgyalás szorosabban kapcsolódik a külföldi fejlődéshez, gyakoribbak és átgondoltabbak az analógiák. Nagyobb az általa konstruált mesterek száma, jól láthatjuk ebben, hogyan vált gondolkodása egyre önállóbbá, közismert meggondoltsága mellett is egyre merészebbé. E munkáért kapta 1964-ben a művészettörténet-tudományok doktora címet.
Külön elismerést érdemelnek a heraldika és miniatúrafestészet összefonódó területén folytatott kutatásai. Az Országos Levéltár pazar szépségű címeres leveleit még sohasem vonták művészettörténeti szempontú vizsgálat alá. Ami eddig csak címertani forrás volt, az most középkori festészetünk anyagát is gazdagítja: példamutató módja sokszorosan megtizedelt emlékeinkkel való sáfárkodásának.
Az ötvenes-hatvanas évtizedben bárki másnál többet tett a régi magyar festészettel és szobrászattal kapcsolatos tudományos kutatások területén. A periódus végére már megértek a feltételek, hogy részt vehessen abban a gyönyörű, de felelősségteljes és fáradságos (a kívülálló számára elképzelhetetlen mennyiségű szervezési aprómunkát jelentő) feladatban, amelyet ezeknek a műkincseknek a nagyvilág szeme elé tárása jelent. Publikációival már hosszú ideje szolgálta ezt a célt, most arra nyílt lehetőség, hogy ezt a tárgyak sugárzó jelenléte tegye teljessé. Hat felejthetetlen kiállítás fűződik nevéhez, a neuchâteli (1965), a párizsi (1966), a londoni (1967), a budapesti (1969, a Budavári Palota nemrégen elkészült kiállítótermeiben), a moszkvai (1971) és a római (1972); mind a hatnál ő állította össze a régi magyar művészeti anyagot, kettőnél pedig, a londoninál és a rómainál, főrendezői minőségben az egész vállalkozás irányítását is el kellett végeznie. (Csatolhatjuk még ezekhez az 1965-ös Sankt Florian-i kiállítást is, legalábbis annak nem kevés Magyarországról kivitt képe, rajza révén.)
Mindezek mellett a Szépművészeti Múzeumnak 1962-től 1971-ig tudományos titkára volt, 1957–1971 között a külföldön egyik legismertebb magyar művészettörténeti periodikát, a Múzeum Bulletinjét szerkesztette. Szerkesztőbizottsági tagként egyébként részt vett 1952-től 1961-ig a Művészettörténeti Értesítő, 1962-től pedig az Acta Historiae Artium irányításában is.
Egy hónap híján harminc év után, 1970. november 1-én azonban megvált a múzeumtól, attól kezdve az Iparművészeti Múzeum főigazgatójának tisztét töltötte be. Későn jutott vezető állásba, azonban még elég rugalmas volt az új témakör, a más múzeum sajátos problémái iránt. Az új pozíció valósággal felvillanyozta, tele volt elképzeléssel; hogy ezek mennyivel többek voltak egyszerű ötleteknél, azt az bizonyítja, hogy a rendelkezésére álló néhány év alatt milyen sokat tudott megvalósítani belőlük.
1972-ben, alig két évvel hivatalba lépte után kellett megünnepelni a múzeum centenáriumát. Itt aztán igazán kevés volt az idő, mégis sikerült megrendezni a múzeum tulajdonában levő remekműveknek olyan nagyszabású kiállítását, amely méltó volt arra, hogy minimális változtatásokkal állandó kiállításként napjainkig nyitva tartson. Az ünnepségekre meghívott külföldi tudósok bevonásával tudományos ülésszakot is rendeztek, az előadások kivonatát az Ars Decorativa II., 1974-es évfolyamának 191–224. oldala közli. A jubileum nagyon előmozdította a múzeum külföldi kapcsolatainak elmélyítését, új kapcsolatok felvételét. Ennek eredménye volt a kiállításcsere megélénkülése Ausztriával: Grazban anatóliai szőnyegeink javát mutattuk be, Bécsben egy kisebb válogatást a százéves múzeum remekeiből, a grazi Landesmuseum Joanneum pedig legszebb óntárgyait küldte cserébe két hónapra.
Az Ars Decorativa maga is Radocsay Dénes ösztönzésének köszönheti létét. Új formát kapott vele az Iparművészeti Múzeum Évkönyve. Az idegen nyelvű cikkek nagyban fokozzák a kötetekben közölt írások nemzetközi ismertségét, optimális esetben elismertségét. A szerzők között immár nemcsak a múzeumi alkalmazottak szerepelnek, hanem külső, sőt külföldi specialisták is. Az évkönyvben – amint a múzeum minden tevékenységében – fokozott jelentőséget kapott a modern iparművészet. Annak érdekében, hogy a múzeum ugyanolyan természetes kapcsolatba jusson korának élenjáró törekvéseivel, mint alapításakor volt, sokat kell még tenni. Ennek jegyében szervezték meg a Modern Gyűjteményi Csoportot az élő és közelmúltban elhunyt alkotók műveiből, hogy a velük kapcsolatos sajátos problémákra minél megfelelőbb megoldásokat lehessen találni.
Ugyanennek a kapcsolatnak a javítása érdekében indultak meg 1972-ben az Új magyar iparművészetet bemutató kiállítások. Ezek a kétévenként rendezendő szemlék alkalmasak lesznek arra, hogy az érdeklődők ne csak az iparművészeti boltok mégiscsak üzleti érdekeket szolgáló választékában találkozzanak a legújabb alkotásokkal. Egy másik fontos kiállítássorozat A térművészet határai címet viseli; az iparművészet és a többi művészeti ág, elsősorban a festészet és szobrászat hajdan oly természetes kapcsolatának felelevenítése a céljuk. A sorozat első, a gótikának szentelt tagja volt az utolsó kiállítás, amelynek megszervezése még Radocsay Dénes kezdeményezésére történt, s amelynek sikere – nem volt könnyű dolog ilyen értékes tárgyakat kölcsönkapni – jelentős mértékben az ő személyes érdeme volt.
Mindezek mellett alaposan kivette a részét a szakmai közéletből. 1954–1956 között ő volt az MTA Művészettörténeti Bizottságának titkára, 1963–1968 között a TMB [Tudományos Minősítő Bizottság] Régészeti, Művészettörténeti és Építészettörténeti Szakbizottságának elnöke, 1956-tól 1964-ig a Magyar Régészeti, Művészettörténeti és Éremtani Társulat főtitkára. Számos kandidátusi, illetőleg doktori disszertáció opponense volt, így Németh Lajosé (1956), Aggházy Máriáé (1957), Berkovits Ilonáé (1961), Dercsényi Dezsőé (1974). Tevékenységének elismeréseként 1965-ben az Académie Internationale d’Héraldique tagjává választotta, a magyar szakmai közvélemény Ipolyi Arnold-emlékéremmel tisztelte meg. Az általa megrendezett kiállításokért kormánykitüntetést is kapott: 1967 óta a Munka Érdemérem ezüst fokozatát viselhette.
Végezetül még néhány szót arról, ami Radocsay Dénest a Művészettörténeti Kutatócsoporthoz fűzi. Kevesen tartják számon, de 1951–1952-ben – még társadalmi munkában – ő vezette a Művészettörténeti Munkaközösséget, amely a kutatócsoport legkorábbi, még igazán szerény elődje volt. Ő irányította a Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyvének szerkesztését is, amely akár az Ars Hungarica, akár a Művészettörténeti Füzetek elődjének tekinthető. A kapcsolat ezzel a kuriózummal persze nem merül ki, sőt a csoport jelenlegi formájának elnyerése óta vált igazán fontossá. A Művészettörténeti Füzeteknél a szerkesztőbizottság tagja volt a legelső kötet óta, a Kézikönyv reneszánsz-kötetének előkészítésére megalakult munkacsoportnak pedig vezetője.
Ennyi volt egy emberélet, legalábbis az a része, amelyik a művészettörténetre tartozik. Mutatós fordulat, feljegyezni való esemény kevés, munka – muzeológiai, illetve tudományos jellegű és a szakmai közösség javára szolgáló – sok, néhány jó könyv, számos alapos cikk, a kollégák nagy-nagy szeretete, megbecsülése. Egyetemen sohasem tanított, tanítványai nincsenek. Azok azonban, akik közvetlen közelébe kerültek – és e sorok írójának, bár fájdalmasan rövid ideig, de része volt ebben – rengeteget tanulhattak tőle. És ha valaki hozzá fordult akár egy bibliográfiai aprósággal, akár egy súlyos horderejű módszertani problémával, sohasem bánta meg.
Tavaly december óta nem kérhetünk már tanácsot tőle. Személyesen semmiképpen nem; írásait forgatva azonban sok mindenre választ kapunk. Bibliográfiája elég hosszú ehhez.
Végh János
[Eredetileg megjelent: Ars Hungarica 3 (1975:2) 185–188.]

